Hatvan éve, 1947. április 12-én kezdődött a csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény végrehajtása. Csehszlovákiát az első világháború végén, a Párizs környéki békék során hozták létre. Az állam cseh felében hatmillió cseh és morva mellett hárommillió szudétanémet, Szlovákiában kétmillió szlovák mellett több mint egymillió magyar és több százezer ruszin és német élt. Az 1938-as müncheni egyezmény értelmében a többségében németlakta Szudéta-vidék Németországhoz került, az első bécsi döntés a Felvidék déli, magyarlakta sávját visszaadta Magyarországnak. 1939 májusában Szlovákia függetlenné vált, Kárpátalja visszatért Magyarországhoz, Cseh- és Morvaországot közvetlen német fennhatóság alá vonták. A második világháború után az újjáalakult Csehszlovákiában az 1945. április 5-i kassai kormányprogram a magyarokat és a németeket kollektívan tette felelőssé az ország felbomlasztásáért. A kormányprogramot szentesítő Benes-dekrétumok nyomán megszűnt a magyarság 97 százalékának állampolgársága (büntetlenséget csak a lojális, 1938 előtt is csehszlovák állampolgárok kaptak), és teljes vagyonukat is elkobozták. A Szlovák Nemzeti Tanács 1945. májusi rendelete szerint „az a külföldi állampolgár, aki hozzájárult a Csehszlovák Köztársaság szétrombolásához vagy demokratikus államrendjének megsemmisítéséhez”, „fasiszta megszállónak” minősült. E megfogalmazást a bíróságok erősen kihasználták azok ellen, akik 1938-ban német vagy magyar állampolgárságot szereztek. Az 1945 júliusi potsdami értekezlet úgy döntött, Lengyelország, Magyarország és Csehszlovákia „rendezett és humánus módon” kitelepítheti az ottani német lakosságot. A csehek az 1945. május-augusztus közti „vad kiűzés” alatt 750 ezer, 1946-48 között 2-2,2 millió németet telepítettek Németországba. A csehszlovák kormány a magyar kisebbség felszámolása érdekében elűzött 36 ezer, 1938 előtt magyar állampolgársággal bíró személyt, internálta a pozsonyi, kassai, komáromi magyarokat és lakásaikat is elkobozta, 1945-46 telén fűtetlen marhavagonokban 40-45 ezer magyart deportáltak a csehországi Szudéta-vidékre és beindították a reszlovakizációt. Ez úgymond lehetőséget adott az évszázadok során elmagyarosodott szlovákoknak a visszatérésre az anyanemzethez – praktikusan a vagyonelkobzástól és kitelepítéstől való mentesítést és az állampolgári jogok megszerzését ígérte. Az akció során 423 ezer megfélemlített, fenyegetett magyar adta be kérvényét, közülük 327 ezret nyilvánítottak szlováknak. A nagyhatalmak hathatós támogatásával és a fenti „nyomásgyakorlás” révén végül sikerült a magyar kormányt megegyezésre kényszeríteniük a lakosságcseréről. Az 1945 decemberében kezdődött tárgyalás 1946. február 27-én a Budapesten aláírt lakosságcsere-egyezménnyel zárult, ezt a magyar parlament 1946. május 14-én cikkelyezte be. A lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött és 1949. június 5-én fejeződött be, a vasúti szerelvények naponta szállították összes ingóságukkal együtt a kijelölt családokat Magyarországra. Az egyezmény alapján a csehszlovák hatóságok annyi magyart telepíthettek át, amennyi szlovák önként távozott Magyarországról. A prágai kormány várakozásával ellentétben azonban mindössze 60 ezer (egész pontosan 59 774) szlovák jelentkezett áttelepülésre, ugyanakkor Szlovákiából erőszakkal 76 616 magyart szállítottak át Magyarországra. A Szovjetunió teljes támogatását élvező Csehszlovákia a párizsi békekonferencián szerette volna elérni, hogy a reszlovakizáció és a lakosságcsere után megmaradt 200 ezer magyart is egyoldalúan áttelepíthessék, ez ellen azonban az amerikaiak vétót emeltek. Egy ideig 30-40 ezer magyart tartottak szlovákiai munkatáborokban. Csehszlovákia az 1948 februári kommunista hatalomátvétel után, szovjet nyomásra lezárta a benesi kisebbségellenes időszakot. Az 1948. október 25-i törvény hűségeskü letétele után visszaadta a magyar nemzetiségűek állampolgárságát. A két ország 1949. július 25-i megállapodása értelmében az áttelepített magyarok vagyona fejében Csehszlovákia elengedte a 30 millió dollár háborús jóvátétel hátralévő részét. A kényszer szülte reszlovakizációs nyilatkozatokat csak 1954-ben érvénytelenítették. A Benes-dekrétumok hatályon kívül helyezését, az elkobzott vagyonok visszaadását a kommunizmus összeomlása után sem Csehszlovákia, sem az 1993 óta önálló cseh és szlovák állam máig nem tűzte napirendre. /Mementó. 60 éve kezdődött a csehszlovák-magyar lakosságcsere. = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 12./
2007. szeptember 24.
Mind a vezető budapesti politikusok, mind a pártok bírálták a Benes-dekrétumok megerősítését. A pozsonyi magyar nagykövetség szeptember 21-én ismertette a szlovák külügyminisztérium vezetésével, hogy a magyar kormány nem ért egyet a Benes-dekrétumok megerősítésével. Sólyom László köztársasági elnök a Visegrádi Négyek keszthelyi találkozóján leszögezte: Magyarország elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartja, egyben visszautasítja a határozatot. Az államfő szerint a pozsonyi parlament határozata semmiképpen sem szolgálja a magyar–szlovák kapcsolatok fejlődését. Ivan Gasparovic szlovák köztársasági elnök egyes magyarországi és a szlovákiai magyar politikusok felvetéseire született reakcióként értékelte a határozatot. A pozsonyi törvényhozás döntése nyomán Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő telefonon beszélt Robert Fico szlovák miniszterelnökkel. A magyar miniszterelnök leszögezte, az Európai Unió és a jószomszédi kapcsolatok elveivel ellentétesnek tartja a szlovák parlament határozatát. Robert Fico belpolitikai okokkal magyarázta a döntést. Fico „a szlovák politikai erők természetes reagálásának tartja, egyben az MKP élén álló Csáky Pál Benes-dekrétumok semmissé nyilvánításával kapcsolatos provokációira adott válasznak” tekinti a döntést. Ugyancsak megdöbbenését fejezte ki a szlovák parlamenti döntéssel kapcsolatban Szili Katalin, az Országgyűlés elnöke. Szeptember 22-én Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának fideszes elnöke lemondta a szlovák külügyi bizottsággal tervezett közös testületi ülést. Németh hangsúlyozta: a bizottsági ülés lemondásával tiltakoznak a döntés ellen. Hozzátette: a Fidesz támogatja a magyar kormányt abban, hogy határozottan lépjen fel a kétoldalú és a nemzetközi fórumokon a Szlovák Nemzeti Tanács döntése ellen. A többi párt is elítélte a határozatot. A magyar európai parlamenti képviselők – Gál Kinga (Fidesz), Tabajdi Csaba (MSZP), Szent-Iványi István (SZDSZ), Olajos Péter (MDF) és Surján László (KDNP) – közös nyilatkozatban ítélték el a szlovák parlament döntését. Radoslav Procházka szlovák alkotmányjogász szerint ugyanakkor a Benes-dekrétumok érinthetetlenségét megerősítő határozatnak nincs semmilyen jogi hatálya. A pozsonyi Új Szó című magyar napilapnak adott nyilatkozatában úgy vélekedett, a nyilatkozat elfogadásával semmilyen szinten sem változik a jogrendszer és a jogi szabályozás. „A parlamentet az elfogadott dokumentum semmire sem kötelezi, tehát bármikor visszatérhet akár a Benes-dekrétumokhoz is. Azt sem akadályozza meg, hogy olyan megoldást válasszon, mely nem lesz összhangban a jelenlegi nyilatkozattal” – mondta a szlovák alkotmányjogi szakértő. A felvidéki Magyar Koalíció Pártja továbbra is fontosnak tartja azoknak a polgároknak a megkövetését, akiket a háború utáni megtorlások érintettek, s továbbra is úgy véli, mérlegelni kellene kárpótlásuk lehetőségét is. /Magyar össztűz Pozsonyra. = Krónika (Kolozsvár), szept. 24./
2007. szeptember 24.
Az újjáalakult csehszlovák állam legelső megnyilvánulásai, így Edvard Benes elnök dekrétumai között szerepelt a nem szláv nyelvű etnikumok, azaz a németek és a magyarok kollektív bűnösségének elve, illetve a szláv nemzetállam megteremtésének szándéka. Az 1945. április 5-én kiadott kassai kormányprogram megvalósulását a következő időszakban kiadott elnöki rendeletek és a Szlovák Nemzeti Tanács által kibocsátott törvények biztosították. 1945. május 14. és október 27. között 143 dekrétum született, melyek közül 13 közvetlenül és kb. 20 közvetve érintette a két kollektívan bűnösnek tekintett etnikumot. Ezek közül Benes 1945. augusztus 2-án kiadott 33. elnöki dekrétuma járt a szlovákiai magyarság számára a legsúlyosabb következményekkel. A rendelet automatikusan megfosztotta őket állampolgárságuktól, ami a nyugdíj és más állami járulékok megvonását, az állami alkalmazásból való elbocsátást is maga után vonta. A magyar nemzetiségű magánalkalmazottak elbocsátását egy júniusban kiadott rendelet írta elő. Betiltották a magyar nyelv használatát a közéletben, kizárták a magyar hallgatókat az egyetemekről, feloszlatták a magyar kulturális egyesületeket, befagyasztották a magyarok bankbetétjeit. Lehetővé tették, és szabályozták a németek és magyarok földjeinek elkobzását, melyekre cseheket és szlovákokat telepítettek. A kassai kormányprogram meghirdetését követően az év végéig a népbíróságok mintegy 75 000 szlovákiai magyart – elsősorban értelmiségieket – ítéltek el háborús bűnösként, és utasítottak ki az országból. /A kollektív bűnök „kőbe vésése”. = Krónika (Kolozsvár), szept. 24./
2007. szeptember 25.
A szlovák parlament határozatban szentesítette a felvidéki magyarok és a németek II. világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő Benes-dekrétumok érinthetetlenségét. Magyarország elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartja, egyben visszautasítja a Benes-dekrétumok megerősítéséről szóló szlovák parlamenti határozatot. Az 1945-ben kiadott Benes-dekrétumok a csehszlovák kormány és Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök intézkedései a II. világháború utáni új egységes csehszlovák nemzetállamnak a német és a magyar nemzetiségtől való megtisztítását célozták. A németek elűzése 1945. május elején kezdődött, ugyanebben az évben mintegy 660 ezer német nemzetiségű ember menekült el vagy űzetett ki (370 ezren menekültek el a visszavonuló német csapatokkal), a szervezett kitelepítés 1946. január 25-én indult meg. A Benes-dekrétumok alapján összesen 2 millió 996 ezer német kényszerült elhagyni az országot (az 1950. évi népszámlálás már csak 165 117 német anyanyelvű személyt regisztrált Csehszlovákia területén). Az első magyarellenes intézkedések egyike az ún. pozsonyi akció volt. 1945. május 5-én a Pozsonyban élő magyarok lakásaira szlovák katonák törtek, s a csomagolásra fél órát engedélyezve a magyar lakosság mintegy 90 százalékát a Duna-hídon áthajtották Ligetfaluba, ahol mintegy 20 ezren embertelen körülmények közé, internálótáborba kerültek. Az akkori pozsonyi belügyi megbízott, Gustav Husák nem vette át a pozsonyi magyarok írásbeli tiltakozását, s küldöttségüket sem fogadta. Egy ligetfalui tömegsírban 90 magyar fiatal holttestét temették el 1945 nyarán. A pozsonyi akció mintegy nyitánya volt az országszerte meginduló letartóztatásoknak, a magyar államhatáron való áttoloncolásoknak, a magyarok csehországi deportálásának és az ún. magyar-csehszlovák lakosságcserének. 1945 májusában elbocsátották a magyar közalkalmazottakat, majd a 69/45. számú SZNT (Szlovák Nemzeti Tanács) rendelet a „megbízhatatlan” magyarokat a magánalkalmazásból is menesztette. A rendeletek értelmében megszüntették a nyugdíjak folyósítását, mindennemű szociális segélyezést, az egészségügyi gondozást stb. Az 1945. október 1-jei, 88. számú elnöki rendelet értelmében a közmunka-kötelezettség a nők számára 18–45 éves korig, férfiak számára 15–55 éves korig terjedt, ennek a dekrétumnak alapján deportáltak több tízezer magyart cseh-morva területre. A nagyhatalmak nem akadályozták meg a deportálást, a magyar kormány a csehszlovák kormánynak a lakosságcseréről szóló ajánlata elfogadására kényszerült (1946. február 27.). A magyarellenes politikát betetőző lakosságcsere 1947. április 12-én kezdődött, s 1949. június 5-én fejeződött be. Ez idő alatt 73 273 szlovák hagyta el Magyarországot, és Szlovákiából 89 660 magyart űztek el. Ezután következett az erőszakos elmagyartalanítás, a reszlovakizáció. (A lakosságcsere összesített adatai egyes forrásokban eltérnek egymástól.) A Benes-dekrétumoknak halálos áldozatai is voltak. Az intézkedések közvetlen és közvetett áldozatainak számát a cseh történészek is 30–40 ezerre becsülik, a szudétanémet szövetségek ezt a számot közel negyedmillióra teszik. A szlovák szemléletből máig nem tűntek el az egykori téveszmék, miszerint „Csehszlovákiából már az első világháború után minden magyart ki kellett volna takarítani. ” – vélte Skultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió egykori munkatársa, aki a magyar áttelepítési kormánybiztosának titkáraként élte meg a történéseket. /Érinthetetlen Benes-dekrétumok. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 25./
2007. november 14.
A felvidéki születésű történész, Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatója a vele készült beszélgetésben kifejtette, a Benes-dekrétumok ügyében a jelenlegi szlovákiai ellenzéki és kormánypártok között konszenzus van a tekintetben, hogy ezt a történeti kérdést semmilyen formában sem szabad újra megnyitni, még a szlovákiai magyarok állampolgári egyenjogúságát kétségbevonó esetekben sem. Az elmúlt időszakban példátlanul elmérgesedett a magyar–szlovák államközi viszony, Robert Fico szlovák kormányfő az országból való kitiltással fenyegette meg Sólyom László államelnököt. A pozsonyi parlament szeptember 20-án határozatban megerősítette a II. világháború után született Benes-dekrétumokat. A kelet-közép-európai régióban a rendszerváltás óta többféle kísérlet történt a kétoldalú államközi kapcsolatok rendezésére. Az alapszerződések rendszerének volt konszolidáló hatása. Ennek pozitív hozadékát jelentik a kisebb-nagyobb hatékonysággal működő vegyes bizottságok. Magyarország a közös kormányülések kezdeményezésével, a közös fejlesztési, válságkezelési elképzelésekkel (utóbbiak közé tartozik pl. a Roma Évtized Programja) próbálja a politikailag és gazdaságilag gyorsan integrálódó tér kölcsönös előnyeit láthatóvá tenni. A látványos gazdasági eredményeket felmutató Szlovákia számára a biztos csehországi háttértámogatás lehetővé teszi, hogy a magyarországi kapcsolatokban érzékenyen reagáljon minden negatív jelenségre. A negatív trendben 1989 után csak átmeneti javulásokat lehetett regisztrálni. Az elmúlt fél- egy évben pedig többször is a diplomáciai mélypont felé közelített a két ország viszonya. Ebben a kontextusban a rendezetlen történeti viták, történeti gyökerű kisebbségi sérelmek, lezáratlan államközi problémák (Bős-Nagymaros kérdésére), bármikor elővehetőek, és a lokális etnikai konfliktusokkal párosítva azonnal rendszerbe állíthatóak. A két ország katolikus egyházának 2006. júniusi kölcsönös bocsánatkérése, Sólyom László és Ivan Gasparovic köztársasági elnökök elakadni látszó kezdeményezése, Göncz Kinga és Ján Kubis folyamatos kapcsolattartása jelentheti a továbblépés lehetőségét. Malina Hedvig ügye egyedülállónak tekinthető. Maga a szlovák miniszterelnök szeptember végén kormánya bukását előkészítő akcióként értékelte Malina Hedvig esetét. A saját ügyét mindvégig imponáló bátorsággal kezelő Malina Hedvig valószínűleg akkor jár a legjobban, ha sikerülne teljes egészében depolitizálni, és újrakezdett eljárás keretében végére járni az őt ért fizikai bántalmazásnak. Arra a kérdésre, mi a magyarázata annak, hogy Szlovákia parlamentje törvényerőre emelte a Benes-dekrétumokat, amely alapján Csehszlovákiában a magyarokat és a németeket megfosztották állampolgárságuktól, kitelepítették és kényszermunkára hurcolták őket a kollektív bűnösség elve alapján, Szarka László hangsúlyozta, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács láthatóan szeretné néhány szimbolikus döntéssel, törvénnyel korrigálni a két Dzurinda-kormány nyolc éve alatt kialakult toleránsabb nemzetiségpolitikai kontextust. Ennek politikai céljai között az MKP marginalizálása is szerepel. A jelenlegi kormány miniszterelnök-helyettese, a Szlovák Tudományos Akadémia egykori alelnöke, Dusan Caplovic az 1990-es évek végén már könyvet jelentetett meg arról, miként kellene „gátat emelni” az MKP szlovákiai politikai szerepvállalásának. A Selye János Egyetem, vagy a felvidéki magyar közoktatás elleni politikai támadások mögött elsősorban a kormányhoz tartozó nacionalista erő, a Ján Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt áll. Egy, Magyarországra, valamint a dél-szlovákiai, kárpátaljai, erdélyi, vajdasági magyar közösségre kiterjedő reprezentatív szociológiai felmérés gyorsjelentése készül el a napokban, amelyet november 15-én mutatnak be. Ebből az látszik, hogy a dél-szlovákiai magyarok egyre nagyobb része tanul meg élni az Európai Unió által kínált munkaerő-piaci, tanulási, kapcsolattartási lehetőségekkel, ugyanakkor egyre tisztábban látja, hogy az Európai Unió önmagában semmit sem old meg. Szarka László Caplovic miniszterelnök-helyettes kérésére elvállalta cseh, lengyel és ukrán kollégákkal együtt a szakértői felkérést a szlovák kormány nemzetiségi tanácsában. A tanács lehetőséget teremt arra, hogy a szakértők különböző kezdeményezéseket tegyenek, amelyek a kisebbségek helyzetének különböző területeiről, a hiányzó jogi szabályozás lehetőségeiről adhatnak konkrét képet. A februárra tervezett első, tényleges munkaülésre szakmai javaslatot fog kidolgozni, amelyek elsősorban a kisebbségi törvény hiányából adódó tisztázatlanságokra, a kisebbségek politikai országos, megyei és lokális képviseletére, valamint a kisebbségi oktatásügy, kultúra helyzetére irányul. /Rostás Szabolcs: Eltüntetni a történelmi csontvázat. = Krónika (Kolozsvár), nov. 14./
2008. január 29.
Huszonöt évvel ezelőtt állították bíróság elé a csehszlovákiai hatóságok Duray Miklóst. A magyar oktatásért küzdő felvidéki ellenzéki írót csaknem ötszáz napig tartották fogva ítélet nélkül. Amikor a csehszlovák hatóságok 1983 januárjában Duray Miklós író ellen meghirdették a kommunista Csehszlovákia első magyarellenes politikai perét, a felvidéki magyar politikusokat érintő tisztogatások már több mint egy évtizede tartottak. Szarka László történész a pozsonyi Szabad Újságban így emlékezett vissza azokra az időkre: „1970-ben felmentették Szabó Rezsőt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tisztségéből, s megszüntették Dobos László tárca nélküli miniszteri tisztségét, 1972-től pedig több rendelet szabályozta a nyelvhasználati és oktatási jogokat. Kötelezővé tették a helynevek szlovák használatát, majd csökkentették a nyitrai magyar tanárképzés keretszámait. Az oktatási tárca folyamatosan próbálkozott a magyar iskolákban a szlovák tannyelv bevezetésével. Emiatt 1978. áprilisában Duray Miklós vezetésével, s szlovákiai magyar értelmiségiek részvételével megalakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság. ” 1982. június 3-án Duray lakásában házkutatást tartottak, majd államellenes bűntény elkövetésével vádolták. 1982. november 10-én letartóztatták és vizsgálati fogságba helyezték, s 1983. január 31-re és február 1-jére meghirdették Duray perét. Szarka László szerint „Duray Miklós a klasszikus koncepciós tárgyalásokat idéző bírói-ügyészi kérdésekre a nemzetiségi politika kíméletlen kritikájával válaszolt. A két és fél hónapos előzetes fogva tartás börtönélményein felülemelkedve tárgyilagosan, világos, egyértelmű érvekkel bizonyította a maga igazát. ” 1983. február 22-én 105 napi fogva tartás után Duray Miklóst szabadlábra helyezték, de 1984. május 10-én a magyar iskolákért folytatott fellépései, a Jogvédő Bizottság memorandumai miatt ismét letartóztatták. Első és második vizsgálati fogsága idején – ítélet nélkül – összesen 470 napon át tartották őt börtönben. Fogva tartása ellen amerikai szenátorok, a PEN Club, valamint magyar és amerikai írók, csehszlovákiai és magyarországi értelmiségi csoportok, emberjogi aktivisták tiltakoztak. 1985 elején szlovákiai származású magyarországi értelmiségiek levélben kérték Szűrös Mátyást és az MSZMP központi bizottságát (KB), hogy segítse elő Duray szabadulását. Az aláíróknak Radics Katalin, a KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának helyettes vezetője nyomatékosan kijelentette, hogy a párt „nem állhat ki egy antimarxista személyért”. /Kristály Lehel: Negyedszázada kezdődött a Duray-per. = Magyar Hírlap (Budapest), jan. 29./
